Kevés olyan terület van még ebben az országban, ahol olyan szépen virágozna a késő Kádár-kor szelleme, mint a magyar foci. A régi futball-nómenklatúra olyan idilli módon él tovább, hogy talán megannyi Szili Katalin sem kell hozzá, hogy felnyissa még mindig egy új aranycsapatról álmodó szemeinket.
A helyzet a cucializmus hanyatló napjaiban volt hasonló. Kezdett beszivárogni valamiféle üzleti szellem, meg a nyugat üdítően modern hangulata. Nem dőlt el már minden pártbizottsági üléseken, nem úgy történtek a dolgok mint régen, de még nem is úgy, ahogyan a példának tekintett Lajtán-túli vidékeken.
A tervgazdasági alkukon edződött vezetőket nem tette menedzserré a nyugati autó és a drágább öltöny, és nem csak a fehér zokni meg a makkoscipő miatt. (De a megfelelő kapcsolatrendszer azért éppen elég lehetett.)
Ha valaki szeretné megismerni, milyen volt a levegő a 80-as évek végének magyar gazdaságában, szippantson csak bele egy jó mélyet a mai magyar foci légkörébe.
Az irányítás és a tulajdonosi szerkezet teljes átláthatatlansága, leosztásra váró értékes állami tulajdonrészek, tisztázatlan pénzmozgások, a háttérben mozgó ismeretlen kezek, és gyors pályát befutó kóklerek.
Hogy mi zajlik ma a labdarúgó szövetség vezetésében, vagy az FTC körül? Csak tippelgethetünk. Az igazság valószínűleg akkor fog majd kiderülni, amikor a szocialista vállalatok vagy egykor jó kis állami ingatlanok magánkézbe kerülésének körülményei. (Szóval, ne várjunk nagyon reménykedve arra a pillanatra.)
A nyilvánosság ennél kisebb kaliberű dolgok esetében is ritka. A napokban elkelt a legdrágább magyar védő. És hogy mennyi is az a rekordösszeg? Hát az bizony titok, legyen elég annyi az akadékoskodó futballszurkolóknak, hogy elég sok.
De azt azért ne tételezzük már fel, hogy az angolok titkolóznának, abban az országban, ahol kitalálták a nyilvános részvénytársaságként működő klubokat. Mert úgy működik ám ez abban a nyugati világban, hogy még a fizetések is nyilvánosak.
És nálunk? Jegyet vásárló, vagy az adójából klubokat támogató szurkolónak fityisz az orrára.
Természetesen nincs bennem semmi rosszindulat, hogy a Fair-play és a kifehéredő gazdaság honában valamiféle trükközést sejtsek a háttérben.
Bizonyára csak úgy vagyunk még, mint 20 éve a nyakkendővel és a fehér zoknival. Nem mehet minden elsőre. Egyelőre odáig jutottunk el, hogy játékost és (állami ingatlannal kapcsolt) klubot már adunk-veszünk.
